- Szerintetek… hogy
állna nekem a zöld haj? – kérdezte ezt az értelmes kérdést, Lex.
- Uuu, mintha
telibe csulázták volna! – ugrált Max, mint egy kislány.
- Szerintem nem
gáz, de csak tincseket… - vontam meg a vállam.
- Nem is tudom… -
gondolkodott el.
- És szerintetek
nekem, hogy állna a kék? – fordult hátra Lucy.
- Kék? – kérdezte,
Tod – Az tudtommal Ria színe… - mutatott a hajamra.
- Riaval tudunk
osztozkodni! – vigyorgott. Ahha, vágom
én… Mivel engem Zack bír, most olyan akar lenni, mint én…
- De a kék nem is
illik hozzád! – mondta Lex, fancsali képpel.
- De igen, is illik
hozzám! – húzta ki magát Lucy.
- Nem, jönnétek
már? – kérdezte Zack, aki elől Jakevel dumált.
- Hol is vagyunk? –
néztem körbe, de nem láttam mást, mint egy óriási, piros pajtát, mellette egy
kisebb házzal és egy kukoricással.
- Ha tudnám, már
nem megmondtam volna? – röhögött. Ha, ha,
ha, de vicces vagy Zack…
- Ki találtam
valamit! – terelte magára a figyelmet Lucy – Kukoricás! – kiabálta és már be is
rohant.
- Ne, Lucy! –
kiabált utána, de már késő volt… Lucy akkorra már eltűnt.
- És most? –
kérdeztem, értetlenül.
- Hagyjuk itt! –
indult el, Tod, mintha mi sem történt volna.
- De Lucy oda bent
van… - mutatott a kukoricásra, Lexa.
- Igen, pont azért
akarunk mi, tovább menni! – magyarázta, Tod.
- Akkor, hogyan
tovább? – kérdezte, Jake.
- Mennyünk utána? –
kérdeztem.
- Itt csak, nem
hagyhatjuk… - vonta meg a vállát, Lex.
- Valaki! –
hallatszott, bentről Lucy sikolya.
- Gyerünk, már! –
intett Angel, a kukoricás felé, majd befelé vettük az irányt. Minden percben, visszapillantott, valaki, hogy
még látni lehet e, a kukorica mező mellett fekvő erdőt, míg végül az el nem
tűnt.
- Lucy!? – kiabált,
Tod.
- Tod?! –
hallatszott, egy vékony hang.
- Látsz valamit?! –
kiabált, Lex.
- Kukoricát! –
felelte.
- Micsoda
felfedezés..! – fogta a fejét, Jake – Szerintem erre, mennyünk! – mutatott jobbra.
- Mért, pont arra
kéne? – tette csípőre a kezét Lexa.
- Te, lány vagy.
Nem értesz az ilyesmihez… A lányok, csak a ruhákhoz és a pletykához értesz! – nézelődött,
tovább Jake.
- Igen, Jake? –
néztem rá, felhúzott szemöldökkel.
- Arra! –
fordított, villám gyorsasággal hátat, Jake.
- Nem! – álltam
meg, határozottan.
- Én sem! – lépett,
mellém Lex.
- A csajom pártját,
fogom! – karolta át, Max Lexa derekát.
- Bocsi srácok! –
jött oda hozzánk, Zack feltartott kezekkel.
- Találkozunk! –
intett, nekünk Angel.
- Vagy nem… -
vonta, meg a vállát Lex és elindult valamerre.
…
- Nézzétek, ki
jutottunk! – lépett kiabált, Lex, majd ki lépett, a kukoricásról, ahonnan
állítólag lehetetlen – És egy farmon vagyunk! – nézett körül, mi pedig
követtük.
- És most? – nézett
körbe, Max.
- Hát, Lucy nincs
meg… Jobbik esetbe, Jakeék megtalálták, rosszabbikba, pedig elájult a kukoricás
közepén. De én szarok, rá! Fáradt vagyok, és ha nem megy be oda, nem kellett
volna az egész napot ott tölteni! – magyarázott idegesen Lex.
- Aludhatnánk oda
benn… - mutattam a nagy, piros pajtára.
- Remek! – indult el,
Lexa.
- Éhes vagyok! –
mondta, Zack.
- Majd, holnap
keresünk kaját! – mondta, Max. Csöndben bementünk, majd miután meg
bizonyosodtunk arról, hogy üres, nyugodtabbá váltunk. Az a pajta, nem csak
kívülről, de belülről is bazi nagy volt, mindenhol fa lépcsők és fa emeletek,
ami tele volt szalmával, a tetőről pedig kötelek lógtak le.
- Én, mentem
hunyni! – intett, Lex és elindult, a legközelebbi szalma kupachoz, majd
óvatosan beledőlt.
- Hogy, tudsz
aludni? – kérdeztem, széttárt karokkal – Ez a hely olyan, klassz! – néztem körbe.
- Te keltél, legutoljára,
úgyhogy kuss és mára hagyjál! – intett, csukott szemmel.
- És, most mit
tervezel? – nézett rám, Zack.
- Azt hiszem,
körülnézek egy kicsit! – feleltem.
- Segítsek? –
mosolyodott el.
- Ne itt
nyáladzatok! – dühöngött, Lex és elfordult.
- Én a legfelsőn
leszek! – néztem a legmagasabb emeletre.
- Egyedül nem fogsz
félni? – tette karba a kezeit, Zack.
- Én, és a félelem?
Na, ne röhögtess! – nevettem el, magam.
- Milyen kihívó ma
valaki… - lépett közelebb, hozzám, miközben egy féloldalas mosolyra, húzta a
száját. Ez az, a mosoly, amitől minden lány elkábul. Elő veszi, a gyönyörű
szép, kék szemeit, ami a sötét barna haja alatt rikít, és kihívóan, méreget. Ria! Fordulj, meg és menny fel, szunyálni!
- Tégy úgy, mintha
nem tetszene! – kacsintottam, mire közelebb lépett.
- Egy szóval, se
mondtam, hogy nem tetszik… - hajolt, közel, hozzám és a fülem mögé tűrte a hajam.
A lehelete, megborzongatott, kirázott a hideg, a szívem felgyorsult, lassabban
vettem a levegőt és csak a csókjára vágytam… Ria! Ne! Meg ne merd csókolni! De ebben a percben a belső,
okosabbik énem felébresztett.
- Ehhez, még nem
elég egy mosoly! – húztam féloldalas mosolyra a számat, mire Ő is ki józanodott
– Fent vagyok! Indultam, el fölfelé…
És titkon abban
reménykedtem, hogy utánam jön…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése